2014. április 13., vasárnap

Második utazás - 3. nap



Az előző nap esti programja és az egész napos séta alaposan elfárasztott bennünket. Reggel fél hétkor kellett kelnünk, hogy időben reggelizzünk, és indulhassunk, hiszen még hosszú út várt ránk.  Az ébredés nagyon lassan ment. Többször is végig kellett járni a szobákat, mire mindenki talpra állt, összepakolt és elindult.
  Az ebédlőben svédasztal fogadott bennünket tejjel, teával, csokoládés müzlivel, dzsemmel, sajttal, vajjal, felvágottakkal és paprikával. Jóízűen reggeliztünk, majd bepakoltunk a buszba, és indultunk Tordára. Az idegenvezetőnk az egyetemi évei után itt, pontosabban a sóbánya területén kapott munkát. A különleges bánya sorsa szívügye. Nagy szeretettel beszélt róla már előző nap is, ezért kíváncsian vártuk a látogatást, és nem csalódtunk, mert valóban különleges. 

  A bányában régen volt  sókitermelés, de később ez megszűnt, jelenleg kizárólag  turisztikai, gyógy- és rekreációs központként működik. Erről magunk is megbizonyosodtunk. A nap során egyre nagyobb tömeg lépett be az épületbe. Sok gyerekkel jött a szülő, és felnőtteket is hoztak a fiatalok több esetben kerekes székkel, hogy a bánya különleges klímája  gyógyítsa, regenerálja a szervezetüket.

Többen kipróbáltuk az óriáskereket, és a csónakázó tóhoz is odamerészkedtünk. Egyszerre három fő ülhetett be a csónakba. Az olykor felcsobbanó víz nagy mennyiségű sót tartalmaz. Egyesek biliárdoztak vagy kugliztak, így töltötték az idejüket. Tudtunk vásárolni is egy keveset. Akinek mégsem sikerült ajándékot választani, a belvárosban nézett be néhány üzletbe. Ekkor szereztük be a délutáni és az esti utazáshoz szükséges ennivalót és ásványvizet is.  
  A város központjában ebédeltünk. A csorba leves tavaszi változatát kaptuk, majd párizsi szelet következett krumpli körettel és fejes káposztából készült salátával. Az ebéd elfogyasztása után indultunk tovább Torockóra. Útközben betértünk a Tordai - hasadék bevezető szakaszához.


Mivel előző éjszaka esett az eső, az idegenvezető tanácsát követve csak nézelődtünk, miközben meghallgattuk a szakadékról szóló mondát. Ezután Székelykő története következett, mivel ott voltunk a hatalmas kőoszlop közelében. Az idegenvezetőnek sikerült elhitetnie egyesekkel, hogy mindent hátra hagyva megmásszuk a hegyet, de hamarosan felmértük, hogy az legalább három órát venne igénybe, és biztosító eszközök nélkül veszélyes lenne elindulni. Torockó főterén megcsodáltuk a viszonylag egységes stílusban épült lakóházakat, az erdélyi népi építészet megőrzött tárgyait.
  Ellátogattunk a község egyetlen működő vízimalmához. Az alacsony vízállás miatt sajnos éppen csak megfordultak a lapátok. A malmot bemutató néni nagy élvezettel mesélt az őrlésről, és mutatott meg mindent. A malom után megnéztük a főtéri itatót, majd bementünk a település védőfallal körbevont unitárius templomába. Itt láthattunk egy képet a vallásszabadság kihirdetésének történelmi pillanatáról.
 
  Végül felkerestük a Böjte Csaba segítségével létrehozott Szent Teréz Gyermekotthon lakóit, hogy az ott élő gyerekek számára átadjuk az itthonról vitt, illetve a Nagyváradon összegyűjtött adományokat .

A  gyermekek nem tudták, mikor érkezünk, hogy ne bolygassuk meg a napirendjüket. Mikor megpillantottak bennünket a rengeteg ajándékkal, odajöttek hozzánk, és kísértek bennünket a veteményes kertbe, majd a saját szobájukba. Először Lilla néni olvasta fel a nagyváradi gyerekek kísérőlevelét, majd Gál Richárd, a DÖK elnöke adta át a keris diákok által felajánlott pénzadományt. Ezután szintén Ricsi vezetésével elénekeltük a Székely himnuszt. Meghatóan szép volt. Örültünk, hogy segíthettünk, ugyanis megtudtuk, hogy az otthon kizárólag adományokból tartja fent magát.
Azt is megtudtuk, hogy a gyerekek zöme nem árva, hanem nagyon nehéz sorsú gyerek, akiket a szüleik anyagi gondok miatt nem tudnak felnevelni. 18 éves korukig maradhatnak itt. Addig családtagként kezelik őket.
  Késő délután volt, amikor elbúcsúztunk az idegenvezetőtől, akit mindannyian megkedveltünk. Mielőtt elváltunk, megkérdezte, tudjuk-e, mi a székely ember kedvenc energiaitala. Kíváncsian vártuk, milyen turpissággal áll elő, mire mosolyogva így válaszolt:     - Tényleg nem tudjátok? Hát a „kútból”. Ezen persze mindannyian derültünk.
  A hazafelé vezető út kellemes volt, jó tempóban haladtunk. Ahogy közeledtünk a magyar határhoz, értékeltük a három nap eseményeit, megdicsértük azokat, aki mindenben készségesen és precízen részt vettek, és elősegítették, hogy a 35 fős csoport együtt mozogjon a határainkon túl töltött idő alatt. Elfáradtunk, de tudtuk, hogy másnap vár ránk az iskola, ezért mindenki igyekezett hazajutni, hogy a lehetőségekhez mérten pihenjen.
   A kirándulás eredményes és tartalmas volt. Személyesen láttuk, tapasztaltuk, hogy a történelem miként befolyásolta a magyarság sorsát. Ugyanakkor arról is megbizonyosodtunk, hogy közel egy évszázaddal a trianoni döntés után a magukat magyarnak valló emberek anyanyelvüket tökéletesen megőrizve ugyanolyan szeretettel fogadnak bennünket, és úgy gondoskodnak rólunk, mintha a közvetlen szomszédságunkban élnének.
   Kölcsönösen éreztük, hogy összetartozunk! 
   A frissen szerzett élmények minden bizonnyal maradandó emlékek lesznek, és arra ösztönzik majd a csoport tagjait, hogy alkalom adtán visszatérjenek a most megismert helyszínekre, idővel pedig  saját családtagjaikkal is megismertessék a vitathatatlanul csodás  Erdélyt, az ott élő honfitársainkat.  

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése